A vörös

Jóember egy vérbeli jó ember, aki magát hibáztatja, amiért gondok vannak a kapcsolatunkkal, pedig  azt szeretné, ha boldog lennék (és én hiszek neki, biztos vagyok benne, hogy komolyan gondolja, amit mond; tudom, hogy minden ostoba nő azt hiszi, hogy az ő kapcsolata különleges, őszinte és szép, de ez tényleg az, tudom, mert régen annyiszor voltam naiv és ostoba, hogy már kiveszett belőlem a bizalom mások iránt - ez a legtöbb problémánk eredője). Minden hibája, elviselhetetlen tulajdonsága dacára ő a legigazibb férfi, akivel találkozhattam. Engem így, ennyire még senki se szeretett. 

Tudjátok mit? Sosem kellett a súlytalan, értéktelen, elérhető és feledhető. Ez most nem az, meg kell küzdenem érte, de nem Jóemberrel küzdök, hanem magammal. Nem kompromisszum kell, meg idomulás, hanem az az énem kell, akit elveszítettem valahol félúton a sok félelem, csalódás, megfelelési kényszer és magány miatt. 

Bízni akarok benne (magamban, magunkban, a jövőben, az újra jól működő szexben, abban, hogy felfejtjük a mondatainkra rárakódott rétegeket, és újra érteni fogjuk egymást).

Azt szeretném, ha fel tudnám kínálni neki a fenekemet (tudom, hogy arra vágyik), ha belepréselne a matracba, és egyszerre lenne nagyon jó, és el-innen-nem-nem az élmény. Az anális szexhez szerelem kell, mert túlzottan kiszolgáltatottá tesz, képtelen vagyok irányítani az eseményeket, csak megtörténik velem, ettől izgalmas és félelmetes az egész.

A lassan vánszorgó időt igyekszem értelmesen eltölteni, de a blogolvasáson kívül máshoz éppen semmi türelmem sincs. Utcakész állapotúra szépítkezem magam (holnap vár a könyvtár, az újabb olvasmányok a szakdogához), aztán jöhet is a mantra, hogy "mindjárt összeszedem magam, mindjárt menni fog".

Szerintem kevés akkora lúzer van, mint én: olyan témát választottam, amit nem tudok megutálni, mert még annál is jobban hidegen hagy, és másfél hetet hagytam magamnak, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy csoda kell hozzá, hogy időre befejezzem. A csodák nagymestere vagyok, az utolsó utáni pillanatnál inspirálóbbat elképzelni se tudok, de ez a szakdogaírás most még ennek tudatában is reménytelennek látszik.

Már a hisztihez is fásult vagyok, az egyetlen létező érzelmem a Jóember miatti hiány. 

A férfiaknál csak a nőket kedvelem kevésbé: a folytonos nyavalygásukat, az irracionalitásukat, a felesleges hisztiket, az utalgatásokat, az érzelmi hullámzást. Igen-igen, magamról - is - beszélek, tudom, hogy ilyen vagyok, nyilván pont emiatt elviselhetetlen a többi nőstény. Szebbek, érdekesebbek, távolról sokkal vonzóbbak, mint a férfiak, csak ne égetném meg magam folyton miattuk.

Megtalált egy nő, egy régi ismerős ismerőse, online beszélgetünk, alig telt el két-három nap, és már előkerült a közös ismerősök egész sora, főleg az az egy, aki miatt elkezdtünk levelezni. Ő azt hiszi, hogy én lepattintottam, csak mert a fejében összekapcsolódott a tény, hogy nincs mit mondanunk egymásnak, azzal, hogy ez is az én lerázós trükközésem része volt. De most komolyan, ha keresett volna, én bármikor szívesen válaszolok neki, sajnáltam is, hogy megszakadt közöttünk a kapcsolat, de amikor már fél éve csak a nyígását hallgattam, és minden észérvem felsorakoztattam, hogy miért és hogyan kell segítenie magán, akkor kész, ennyi, nekem is elfogyott a türelmem. Nem kedvelem az egyoldalú kapcsolatokat, az altruizmus is messzire elkerül, ettől függetlenül velem egy nem túl közeli, nem túl távoli kapcsolatot kialakítani gyakorlatilag gyerekjáték. 

A másik fura helyzet, hogy valamiért az összes nő, aki kicsit hajlamos a biszexualitásra, félúton valamiért belém esik. Ha dugni akarok valakivel, arról a másik fél elég egyértelmű üzenetet szokott kapni, nem adom elő a női barátságot előjátékként. Miért-miért-miért a másik fél (aki egy unalmas és hazugságra épülő tízéves párkapcsolatban alakítja a tökéletes asszonykát) érzi azt, hogy ő húzta a rövidebbet? Ha neki lelki társra van szüksége, talán ne egy baráttól várja azt, hogy megadja mindazt, ami hiányzik neki, hanem lépjen ki a párkapcsolatából és keressen magának egy férfit, nőt, kutyát, macskát, aki azért szereti, amiért szeretné, hogy szeressék, és aki úgy kinyalja őt, hogy a posztorgazmikus remegéstől órákig lábra se tud állni. Én nem nyalok ki unatkozó háziasszonyokat.

Reggel összevesztünk Jóemberrel, úgy döntött bennem a hiú picsa, hogy megérdemli a büntetést, és nem beszélünk egy egész hétig (tényleg nem), ami persze nekem nagyobb kín, mint neki. Az ok egészen prózai, kérdéses, hogy melyikünk volt a nagyobb fasz; valószínűleg én. 

Remeg a kezem a touchpad felett, annyira szeretnék rákattintani a compose-ra, de nem lehet, ma még nem, mert annyiszor aláztam már meg magam önmagam előtt azzal, hogy dobtam egy hoppábocsmégsemharagszomot, hogy most tényleg időt kellene adnom mindkettőnknek, és el kellene gondolkoznom azon, hogy miért nyúzzuk egymást ilyen kitartóan.

Mielőtt eljöttem tőle, matatott egy kicsit a bugyimban, éppen csak annyira, hogy saját magát felizgassa, aztán belém tette a farkát, és kábé másfél perc múlva a fenekemre élvezett. Letörölgette a cuccot, kicsit még játszott a puncimmal, nagy nehezen elmentem, cigi, búcsú, udvariassági körök. Hazafelé megint ott motoszkált bennem a gondolat, hogy ez nem elég, nem-nem-nem, ha ilyen az a bizonyos Párkapcsolat, amitől más nők arcára ráfagy a konstans elégedettség, mert jól megfogtak egy faszt, és többet el se akarják ereszteni, akkor köszi, de inkább beszerzek egy macskát és nézek pornót. 

Persze szeretem, az a baj. Őszinte akarok lenni vele, ehelyett válogatás nélkül kimondok minden faszságot, megsértődöm, ha nem én vagyok minden gondolata, mert nekem ő nagyjából minden második, és én már nem akarok valakit jobban szeretni. 

Rájöttem: valamilyen torz szeparációs félelmet élek át, félek tőle, hogy olyan fontossá válik, hogy rettegni kezdek a gondolattól, hogy elveszíthetem. 

Szóval nincs Jóember, nincs étvágyam, rádörrenek a családra, ha valaki a közelembe jön, érfelvágós szépirodalmat olvasok, írom a szakdolgozatomat (na jó, túlzok, egyelőre csak jegyzetelek és gondolkozom), és igyekszem nem érezni semmit. Jól megy: mikor eszembe jutott a pornó, már a cuki ázsiai lányok (illusztráció fent) se indítottak be, azon kaptam magam, hogy gépiesen dörzsölöm a csiklómat, várva a lapos kis orgazmust. (Mikor lettem én sivatag-száraz és néma?)

Éjfél múlt, két órája csak az én lámpám fénye világít az utcában. Alszanak a nyugdíjasok.